I.kötet ~ 25.fejezet

Sziasztok! Na megvan az új rész, már hiányzott az írás nagyon... remélem ez is tetszik, és nem bánnám ha jönne pár vagy jó sok komi:)
 De előtte: Újabb Díj, és szeretném megköszönni Bettinának! Köszönöm*.*

1. Tedd ki a képet a blogodra!
2. köszönd meg annak, akitől kaptad!
3. Írj 6 dolgot magadról!
4. Küldd tovább 5 írónak linkkel együtt!
5. Hagyj megjegyzést a blogukon!

A. Mindent elérek amit akarok, ha kell hisztivel is.
B. Utálom a hisztis picsákat
C. Álomvárosom London
D. Jelenleg fizikatanulással szenvedek
E. Nagyon nagy Harry Potter fan vagyok
F. Szeretem a spagettit.

Szóval mivel olyan 4-5 napja kaptam díjat, azóta nem nagyon olvastam egetrengető dolgot, csak ezt, de ezt imádom már most:
barbii

Na és akkor a rész:

Éjszaka közepén felkeltem… nem tudtam tovább várni. El kell neki mondanom mindent. Tudnia kell, talán ő segíthet!

Gyorsan kimásztam az ágyból, és fényt varázsoltam magamnak. Elővettem egy pennát és egy darab pergament. Gyorsan lekörmöltem egy rövidke üzenetet rá:

„Beszélnünk kell, gyere ide amint tudsz…” Hope

Az aprócska pergamendarabot összekötöttem, s elküldtem Rowie-val, a kis macskabaglyommal. Csak néztem ahogyan Rowie a sötét éjszakában repül az ég felé.

Gyorsan felvettem egy talárt, s így vártam Harryre. Nem telt bele fél óra, meg is érkezett. Az ablakomnál kopogtatott. Röptében szaladtam oda, s nyitottam ki neki.

- Jöttem, ahogy tudtam, csak úgy repültem a seprűn! – ezeket suttogta miközben bemászott az ablakon. Megcsókolt. – Mi a baj?

- El kell mondanom… Az történt hogy… - megakadta a szemem valamin – Harry te mióta vagy szemüveges?

- Nem tudom… - meredt maga elé.

- Mindegy… szóval apám szövetséget kötött Voldemort embereivel, és most engem üldöznek.

- Hogy mi? Nem hiszem el… Apád halálfaló?

- Ezek szerint…

- Mindegy segítek, gyere elszökünk innen – azzal megfogott és magamögé ültetett a seprűn.

Csak repültünk az éjszakában, mikor egy csapat jött velünk szemben.

- Halálfalók! – ordítja.

Késő volt… csak egy zöld villanás, és Harry zuhanni kezdett a seprűről… Harry Potter meghalt… nem Harry Styles halt meg… Mi van?

Így riadtam fel álmomból.
  

És akkor a valódi rész: Boldog április elsejét!!!

- Hope, ha felkeltek az ikrek, akkor légy szíves vidd el őket sétálni – nyújtotta oda anya a reggeli kakaómat – Rockkal beszélnünk kell, és nem valószínű, hogy a kicsik fülének való.

- Rendben anya – ásítottam egy nagyot, és elsétáltam a forró italommal a kis nappaliban lévő kanapéhoz, s ledobtam magam.

Elszürcsöltem a kakaót, és közben néztem ki a fejemből, amit az elmúlt öt napban elég gyakran megtettem. Hiányzott Harry, a fiúk, Anna, London, de legfőképpen a kis otthonom, ahová már csak három napra mehetek haza. Még az álszent barátok is hiányoztak, hiszen eddig velük voltam folyamatosan, és ez a kapcsolat most megszakadt. Ramonát is nagyon hiányoltam, és még fogom is.

Ahogyan felbaktattam a lépcsőn, anyuék hálójából kihallatszódott apa mély horkolása. Kissé tovább sétálva már Rock bácsi hangját is hallottam. Beléptem az ikrekkel közös szobámba, ahol a tejfölszőke kisleánykák még édes álmaikat aludták. Olyan aranyosan szuszogtak, jó volt rájuk nézni, ilyenkor magamnak is kívántam egy kis tesót. Igaz most látom először a törpéket, de az eltelt öt nap alatt nagyon a szívemhez nőttek.

Felvettem egy fehér farmernadrágot és egy háromnegyedujjú fekete felsőt, mivel itt Észak- Skóciában elég hűvös van. Hajamat felfogtam, és nyomtam egy kis színt az arcomra. Olyan öt perccel később felkeltek az ikrek.

- Hope! Hope! Gyeje ide, adjál egy pusit! – Kiabálta Melody az ágyából, miközben piciny kezecskéjével integetett nekem.

Odamentem kis csöppséghez, aki nagy, cuppanós puszit nyomott az arcomra. Megöleltem. Annyira hiányoznak a gyerekek az életemből, hogy az felfoghatatlan.

- Én is akajok! – Ült fölt a másik kis klón, Lizzy. Odamentem hozzá is, aki hasonlóképpen köszöntött, mint nővére.

Felöltöztettem a piciket – ami eltartott vagy háromnegyed óráig -, megfésültem szép szőke hajukat, és befonogattam nekik. Hátraléptem és egy „Hmm”-el végignéztem a munkámon. Ennek az lett a vége, hogy nem tudtam megkülönböztetni őket, elvégre minden ruhájuk egyforma volt.

- Na jó, ez így nem lesz jó! – temettem arcom a kezeim közé. Elkezdtem kutakodni a bőröndömben, és öt perc után előkapartam egy rózsaszín szalagot. – Melyikőtök Melody? – néztem rá a két tök egyforma kislányra.

- Én vadok! – szaladt oda az egyik, akinek rákötöttem a kezére a rózsaszín szalagot.

- Miéjt ő kap? Én is akajok! – hisztizett Lizzy. Megforgattam a szeme és újra a bőröndömben kutakodtam, csak most egy fehér szalagot bányáztam elő.

- Tessék. – Kötöttem rá a kezecskéjére.

Két oldalamon a kicsikkel lebaktattunk a lépcsőn egyenesen a konyha felé. Rock bácsi ordítva rohant felénk, majd kapta fel egyszerre mindkettőt a levegőbe.

- Jó reggelt álomszuszékok! – simogatta meg anya a lányok fejét – jól aludtatok? – erre csak egy hatalmas közös bólintást kapott tőlük.

- Jó reggelt apu! – mentem oda hozzá.

- Neked is - nyomott egy puszit a homlokomra.

- Mi ez a szalag? – nézte Rock a lányok kezét.

- Hát… csak nem akartam úgy járni, mint tegnap, mikor kerestem Lizzyt a kertben, ott ordibáltam neki, mikor éppen az ő kezét fogtam, de Melodynak hittem, mikor őt kellett keresni.

- Emlékszem – nevette el magát.

- Remélem tudsz rájuk vigyázni – mondta anya, miközben pakolt elő a reggelihez.

- Azt hiszem menni fog… elvégre egy tizennyolc éves kamaszra is tudtam vigyázni – célozgattam Harryre, és arra az esetre, mikor én cipeltem haza a fiúkkal a klubból.

- Lehet rá tudsz, de magadra nem igazán… - na hát igen… ez egy igazán nagy probléma, főleg ha még ártok is magamnak… kissé elszégyelltem magam.

- Két szemem rajtuk! – ígértem meg.

Egy nagy családi reggeli után útnak eresztettek a tüneményekkel. Nem olyan messze a háztól volt egy játszótér, így arra felé vettem az irányt.

Nagyon imádom őket, de mindent egyszerre akartak csinálni, ami nem igazán jött össze. Össze-vissza szaladgáltak és nem tudtam ki után menjek. Még éppen tudtam rájuk figyelni, mikor megcsörrent a telefonom. Harry volt az.

- Szia Manó! – köszönt bele.

- Szia! – válaszoltam, miközben leültem egy padra. – Mi újság? Mit csináltok ma?

- Képzeld készen lettek a képek a forgatásról, alig várom hogy lásd. – ujjongott. – Már csak két nap… - emlékeztetett.

- Igen… már csak kettő nap. – helyeseltem, de közben teljesen elkalandoztam gondolataim világában. – Hiányzol már.

- Te is nekem. Mit szólnál ha mikor itt lennél elmennénk – kezdett bele szegény, de félbeszakítottam.

- Harry, figyelj most le kell tennem, nem találom az ikreket! – estem kétségbe. – Majd hívlak, szeretlek! – csaptam le.


A telefon kijelzőn láttam hogy kevesebb mint három percet csevegtem vele, de bőven elég volt ahhoz, hogy a picik meglépjenek.

- Melody!!!! Lizzy!!! Hol vagytok???? – ordítottam - Na jó vagy… most szem elől tévesztetted mindkettőt! – motyogtam magamban, mikor nem láttam őket sehol. – Annyira hülye vagy!

- Bocsánat, ezt nekem mondtad? – szólalt meg a hátam mögül egy hang. Gyorsan megpördültem, és szembe találtam magam egy hatalmas kék szempárral.
- Nem dehogy is! – pirultam el, annyira zavarban voltam – Ne haragudj, csak nem találom a gyerekeket… - majd újra elkezdtem keresni őket a szememmel.
- Olyan két perce mászott fel két szőke kislány a csúszdára, ők lennének azok? – kérdezte a fiú, akinek gördeszka volt a kezében.
- Igen! Köszönöm! – majd elkezdtem szaladni a csúszda felé. – Lizzy! Melody! Itt vagytok? – kiabáltam még mindig kétségbeesetten.
- Hope! Nézd mit tudok! Le tudok ugjani, nézd meg! – kiabált az egyik, s közben elindult a csúszdának oly része felé, ahol nem volt semmi kapaszkodó, sem korlát. – Nézd!
- Kicsim! Kicsim, ne! Elhiszem, de nem kell leugranod! Maradj ott!
- De nem tudok lemenni! – kiabált. – Hope, félek! – esett pánikba.
- Maradjatok ott! Ne mozduljatok, megyek! – azzal elkezdtem felmászni az öt méter magas csúszdára.

Már majdnem felértem, de meghallottam egy kiáltást… Lizzy! Melody! Valaki!!!! Valaki esik. Gyorsan megtettem azt a fél méter utat fel, és láttam hogy csak egyikük áll fent.
- Lizzy leugjott! – suttogta Melody.
- Ne! – azzal lenéztem a mélybe.

Nagy megkönnyebbülésemre Lizzy jól volt, ott volt az idegen fiú kezébe.
- Minden rendben! – kiabált fel.
- Hála Istennek! – könnyebbültem meg.

Melodyval a karomon lemásztam a csúszdáról, és egyenesen a fiúig szaladtam.
- Lizzy! – vettem át tőle a kislányt. – Minden rendben? Jól vagy? – töröltem meg könnyes arcát.
- Nincs semmi baja, csak nagyon megijedt. – mondta az idegen.
- Jajj, nagyon köszönöm! – hálálkodtam. – Na, így kell rám gyereket bízni… - forgattam meg a szeme, mire elnevette magát.
- Egyébként Daniel vagyok, de hív csak Dannek…
- Hope – nyújtottam kezet. - Nem tudod véletlenül mennyi az idő?
- De – nézett le a kezén lévő órára – fél egy múlt.
- Értem, és köszönöm.
- Nincs mit – vont vállat – te idevalósi vagy? – kérdezte.
- Nem… Franciaországban lakom…laktam. – javítottam ki magam. – és te? – nem jutott eszembe más…
- Az igen… - reagált a válaszomra - egyébként nem, Londonban lakom, itt élnek a nagyszüleim.
- Nekem pedig a bácsikám…
- Értem… - kezdett kínossá válni a helyzet. Nem tudtam mit mondhatnék neki, de nem is igazán akartam vele ismerkedni.
- Akkor én…mi megyünk. Szia, és köszönök mindent!
- Szia… - lepődött meg.

Nem akartam beszélgetni vele… nem! Miért? Mert tudtam volna vele. Kérdezhettem volna tőle még annyi mindent, tudtam is volna, de nem akartam. Gyorsan megfogtam a kicsik kezét, és elindultunk visszafelé.

Elhatároztam, hogy sem ezt a kis malőrt, sem pedig Danielt nem emlegetem senkinek. Valamiért nagyon féltem attól a fiútól. Nem akartam a közelébe lenni, pedig nem is ismerem! Fura…


Egyre hazaértünk, ahol már terített asztal várt minket. Kicsi Lizzy elmesélte hogy tud repülni, és hogy szerelmes lett a megmentőjébe… na jól van. Hirtelen mindenki rám nézett, de lerendeztem annyival hogy „csak játszottunk”.

*

- Hope hozd a csomagjaidat! – kiabált a kocsitól apu.
- Viszem! – azzal felrohantam a szobába ahonnan már csak ki kellett pakolni.

Lent az autónál összegyűlt a társaság. Rock bácsi egyik kezében ott ült Melody, másik kezével szorította a kicsi Lizzyt, aki a földön állt. Már minden be volt pakolva, mikor elkezdtünk búcsúzkodni.
- Vigyázz magadra prücsök! – ölelt át a bácsikám – és gyere többször, nyáron is, mert a kicsik és én nagyon hiányolni fogunk.
- Vigyázok! – viszonoztam az ölelést – majd jövök, ígérem. – Ti pedig – néztem bele a kicsik csillogó kék szemeibe – ne rosszalkodjatok, és ne akasszátok ki apátokat. – mosolyodtam el.
- Hiánozni fogsz Hope! – ölelt át Lizzy…vagy Melody.
- Te is nekem, picúr! - simítottam meg a haját. – És te is! – néztem le a földön toporgó leánykára. Őt is átöleltem.
- Ha találkozol a szejelmemmel mond meg neki, hogy kejessen meg engemet! – adta ki a parancsot. Ilyenkor senki nem tuta kiről vagy miről van szó.
- Rendben, de nem hiszem hogy találkozok vele. – piszéztem meg nózikáját. – Na sziasztok! – köszöntem el végleg, majd beültem az autóba.

Apa elindult. Elővettem a telefonom, és pötyögtetni kezdtem:

„Röpke nyolc óra és találkozunk... Szeretlek!”

Két percen belül jött a válasz:

„Kibírhatatlanul hosszú idő… szeretek én is!”