I.kötet ~ 26.fejezet

Sziasztok! Na nagyon pörgök most, hiszen elértük a 20 000-et!! Annyira boldog vagyok, csak ugribugrizok folyton... Na szóval itt a rész, remélem tetszik mert ezzel is vacakoltam 4 órát. Jó olvasást!

@Hope_DeLucie: Lehet hogy egy időn át még lehet várni, de az utolsó néhány perc a legnehezebb.

Az autóban érezni lehetett a forró nyári napsütést, ami az ablakon keresztül áramlott be. Már csak pár perc… - gondoltam magamban, mikor megláttam a „Holmes Chapel” városnévtáblát. A GPS közölte, hogy közel járunk a célhoz, amitől egy nagyot dobbant a szívem.

Szeretném úgy megismerni Harryt, mint egy normális srácot. Kíváncsi vagyok arra, hogy hogyan él, amikor nincs összezárva azzal a másik négy lükével. Harry Styles, az átlagos srác…fura. Már hozzászoktam a kis szupersztár énjéhez, azzal a sok meglepetéssel, amit okoz, s azzal a személyiségével, amit akkor mutatott.

- Hope, hagyd már abba! – nézett rám anya, mikor már öt perce kopogtam a lábammal. – Mindjárt ott vagyunk, légy szíves nem verd szét a kocsit! 
- Rendben – forgattam meg a szemem.

A fejem már kint volt az ablakon, mert nem tudtam mire számíthatok ha odaértünk. Mi van, ha sikítozó lányok százai zaklatják őt még itt is? Hát az elég szemét dolog lenne ha szerencsétlent még otthon sem hagynák békén. 

Keringtünk az utcákon, de már nem bírtam, szó szerint a fejemet vertem a kocsi oldalának, mert nem tudtam mit kezdjek magammal. Ráadásul a kinézetem… hát az sem volt valami kellemes: nyolc órája ülök ebben a „börtönben”, kócos vagyok, smink nincs rajtam, és szerintem rendesen le is izzadtam. Fekete cicanaci volt rajtam egy kék hosszított felsővel. Na ennyire naturális fejem is régen volt már…

A GPS pittyegett hogy megérkeztünk a célhoz… Tényleg majdnem kiugrottam a bőrömből. Anyámék nem vágták, hogy egy hét miatt miért vagyok ennyire ki, de egy egész hónapot folyamatosan vele voltam éjjel-nappal. Ja és most kiszakadtunk ebből a rendszerből, ami kissé megviselt. Mindegy, ősszel London, és akkor minden normális lesz… azt hiszem. Szerintem ha nem ismerném Harryt, akkor tökre kilennék akadva a költözés miatt, de most inkább örülök neki. 

Megérkeztünk egy az átlagosnál kicsivel, de tényleg csak kicsivel nagyobb házhoz. Az út másik oldalán volt egy pad, amin vagy négy lány ült, és várt… na várhatnak. Mikor apa beállt a kocsibejáróra, én szó szerint kiestem a kocsiból… igen, a földön landoltam. Gyorsan pattantam volna föl, de akkor már nyílt a bejárati ajtó. Hallottam, ahogy a pad megremeg, mert onnan is csak úgy ugrottak fel az emberkék. 

- Ennyire padlón vagy? – viccelődött, miközben odarohant hozzám, s a levegőbe emelt. 
- Szerinted? – válaszoltam, miközben a levegőben pörgetett. 

Lerakott, és közel hajolt, de sajnos túl sok szempár szegeződött ránk. Odagyűlt az a pár lány, anyuék is ott voltak, és közben kijött a házból Anne, Gemma, és még egy férfi. 
- Hope! Szia – jött oda Gemma, s magához ölelt. 
- Örülök hogy látlak – most Anna ölelt át erősen – minden rendben?
- Igen, köszönöm. – mosolyodtam el. Láttam hogy Harry gyors aláírt annak pár lánynak, fotót is csináltak, és szépszóval elküldte őket. 
- Na én megyek is – jelentette ki apu.
- Ugyan… maradj vacsorára! – kérlelte Anne - biztos elfáradtál a vezetésben, pihenj egy kicsit! 

Apa beleegyezet, hiszen reggel óta nem ettünk semmit, és tényleg el volt fáradva. Kiderült hogy a férfi Robin, Harry nevelőapja. A csomagokkal bemásztunk a házba.
- Nos az emeleten van a vendégszoba, ahol egy franciaágy van,., - ajánlotta a lehetőségeket Anne
- Tökéletes lesz nekünk… - válaszolt anya, még mielőtt Harryvel tehettünk volna valamit ellene – És nagyon köszönünk mindent – hálálkodott
- Ugyan, semmiség – legyintett Robin.

Gemma körbevezetett minket, míg Anne rendezte a vacsorát, Robin pedig apával beszélgetett. Na, Harry szépen eltűnt valamerre, nem láttam semerre. A ház szép és ízléses volt. Nem volt semmi giccses dísz, és telesen olyan volt, mint egy normális, de jobb módú családé. Hát ez majdnem igaz is… Gemma bevezetett minket a vendégszobába, ahol lepakoltuk a csomagokat. Egy fekete keretű franciaágy volt a szoba közepén, amire krémszínű ágynemű volt terítve. Két oldalon volt egy-egy éjjeliszekrény és egy komód. Úgy nézett ki, mint egy kisebb szállodai szoba. 

Leballagtunk a földszintre, ahol már érezni lehetett a vacsora kellemes illatát. Apuék már az ebédlőasztalnál ültek, míg Anne csak sürgött és forgott. Olyan este hét körül mindenki odakeveredett az asztalhoz, de Harry tőlem a lehető legtávolabb került. Az egyik asztalfőre beült Robin, másikra pedig apát ültették. 

Anne isteni fogásokkal szolgált nekünk, amik csak úgy jöttek egymás után. Örültem, mivel a szüleim remekül kijöttek Harry szüleivel, és Gemma is nagyon jófej. Harryvel eddig csak annyi kontaktunk volt egymással, hogy mosolyogtunk… ennyi, kész passz, mert valahogy nem tudtunk egymás közelébe férni…
- Na én ezt nem értem… - kezdett el kíváncsiskodni anya… anyám! – Hogyan találkoztatok? Merthogy Hope ezelőtt nem is volt oda a fiúkért, és kivolt, ha a barátnői szóba hozták őket…
- Ezt megjegyeztem – nézett rám Harry, amitől elnevettem magam.
- Igen, így volt, de azóta a személyiségem is fejlődött, ezt el kell ismerni! – jelentettem ki, amire anya bólintott – egyébként anya nem tudom mit kíváncsiskodsz, te voltál a kerítőnő a bulin… Harry meg csak… nemtom hogy jött az, az ötleted, hogy felráncgálsz a színpadra? – ezután a mondatom után anya kezdett volna bele a magyarázatba, de Harry megelőzte
- Niall találta ki, merthogy ő már olyan régen énekelt egy lánynak. Okéééé… szóval belementünk, és akkor beléptél Anával és azal a flegma fejeddel – itt nevetett egyet magában – leültél a leghátsó sorba a fiúkhoz… őszintén jót röhögtem akkor rajtad… főleg mikor odaértem. Azt a kétségbeesett fejedet! Kár volt kihagyni! – nohát szépen kinevetett mindenki, amitől eléggé elpirultam. – Jól áll a piros.
- Haha vicces… most kinevetsz mi? Akkor nem nevettél, amikor dörömböltél a kollégiumszobám ajtaján… - gúnyolódtam.
- Nem is volt vicces! – mordult rám apa.
- Most én vagyok a rossz… - sütöttem le a szemem, s vágtam valami kiskutyafejet. 

Na erre mindenki kinevetett engem, olyan szinten hogy magamon is nevettem… hát igen hangulat az van.
- Kicsim mit is mondtál a személyiségedről? – fulladozott apa.
- Hogy megváltozott…
- Nos ebben igazad van… most már van humorérzéked, és tudsz nevetni! – vezetett rá.
- Nem vicces – durcáztam tovább
- De igaz! Alig láttalak nevetni a tizenhat éved alatt… - nos őőőő… elég meglepő volt hallani, le is dermedtem rendesen… Belegondolva tényleg nem nevettem oly sokat, de nem gondoltam volna, hogy ennyire úgy látják, hogy nem vagyok boldog… boldog voltam én csak… másképpen.

Úgy határoztam, hogy én meghúzom magam, így a beszélgetés további részéből kihúztam magam. A téma nagyon elkanyarodott, aminek örültem, de már komolyan Harryvel akartam lenni. A vacsora Anne fantasztikus braunijával zárult le, amihez vaníliafagyit kínált fel. Három szelet süti után leraktam a villát, s kényelmesen hátradőltem. 

Vacsora után segítettünk elpakolni, majd átvonultunk a nappaliba. Hát sajnos még ott sem tudtunk beszélni, mivel a drágát felhívta a menedzsere valami fontos dolog miatt. Hát remek… 

Apa olyan kilenc körül indult el, de akkor még csak éppen sötétedett. Elbúcsúztam tőle, és visszamentem a házba. Egy ideig még vártam Harryre, de olyan háromnegyed tíz körül elmentem zuhanyozni és átöltözni. Olyan féltizenegykor – amikor már anya aludt – bebújtam az ágyba és elnyomott az álom. 

Valami puha súrolta az arcomat, ami nagyon jól esett.
- Hope! Fent vagy kicsim? – ébresztgetett valaki.
Lassan kinyitottam a szemem, de a sötétben nem sokat láttam. – Harry? Te vagy az?
- Szerinted ki a fene? Na gyere kelj fel! – húzta le rólam a takarót.
- Mit akarsz éjszaka… mennyi is az idő? – suttogtam, de anya megfordult az ágyban.
- Fél kettő, de ez most mellékes. Gyerünk! – azzal alámfogott, kiemelt az ágyból, s talpra állított. – héhéhé! – kapott el, mikor kómás fejjel majdnem lerogytam az ágyra. 
- Most kell ezt csinálni? – nyafiztam.
- Igen most! Ez a legjobb alkalom. Na gyerünk, vegyél fel valamit! – azzal elkezdett kotorászni a bőröndömbe – Húúú… mik vannak itt? – suttogta csábos hangnemben.
- Majd én – másztam oda, miközben igyekeztem magamhoz térni. – Mit vegyek fel?
- Én akarok választani! – jelentette ki megint kissé hangosan. 

Nem tudtam mit tenni, most nem fogok leállni verekedni vele, hagytam tovább kotorászni, de a vörös feje néha még sötétben is világított. Hol keresgél ez? Csak nem a fehérneműsömben… pár perc múlva előbányászott egy valamit és a kezembe nyomta.
- Ezt vedd fel! – nézett rám komolyan. 

Amint kiértünk, s engem beküldött az egyik emeleti fürdőbe, jobban megnéztem a ruhát… ez az a ruha volt, amit akkor viseltem, mikor a Hyde parkban sétáltunk… Hova akar ez vinni engem ilyenkor? Gyorsan belebújtam a fehér ruhába, és belenéztem a tükörbe. Smink nem volt rajtam, de a sötétben úgysem fog látni, szóval…

Harry a fürdő előtt várt, de maximum öt percet voltam bent. Mikor meglátott mosolygott egyet, és megfogta a kezemet. A sötétben levezetett a lépcsőn egyenesen a bejárati ajtó felé. Mielőtt nyitotta volna, a hátamra terített egy pulcsit, és csak utána léptünk ki az ajtón.
- Hova viszel? – kíváncsiskodtam.
- Ne kíváncsiskodj hercegnő! – mondta, miközben szája apró, de édes mosolyra húzódott.
- Akkor bíznom kell benned…
- Kell? Azt hittem az alap!
- Az… - most az én ajkam játszadozott.

Ajánlott zene: http://www.youtube.com/watch?v=Oextk-If8HQ( Keane - Somwhere Only We Know)

Kézen fogva sétáltunk Holmes Chapelben az éjszaka közepén. Harry a külvárosban lakott, de még annál is kijjebb mentünk, már majdnem a város határához, ahol megpillantottam egy aprócska játszóteret. Keresztülvezetett rajta, ahol volt egy kis patak. A tavon volt egy kis híd, amire felálltunk. Ahogy csobogott a víz, és a tücskök ciripeltek… elég bódító volt, nem beszélve arról, hogy fahídról tökéletes kilátás volt egyenesen a Holdra. 
- Szép? – állt mögém, s közben vállamra hajtotta a fejét.
- Hát nem… nem utolsó az biztos. – megfordultam, s egyenesen belenéztem a Holdfényben csillogó szemébe. Megcsókoltam. Már hiányzott ez az érzés, és most, hogy itt volt, még jobban úgy éreztem, hogy lehetetlen ezt nem hiányolni. Lassan leszakadtunk egymásról, és újra a szemét csodáltam.
- Na, de nem ide jöttünk hölgyem! Siessünk! – azzal újra karon ragadott és átértünk a patak másik oldalára. 

Még sétáltunk egy kicsit a patak mellett, de elértünk egy kősziklához. A sötétben nem láttam jól… na jó semmit nem láttam, de mintha a sziklából eredt volna a kis patak. Eléggé meglepődtem, mikor Harry odanyúlt, valamit megragadott, és nyílt egy lyuk a sziklán. Benéztem és szó szerint elakadt a lélegzetem. Ott csordogált a lábam mellett a víz, míg az egész barlang ki volt világítva mécsesekkel, amik nagyon hangulatossá tették. Észrevettem hogy az az izé, amit Harry húzott, az egy nagy nádfüggöny volt a szikla előtt. Volt egy kis piknikkosár és egy pléd leterítve. Kezem a szám elé kaptam, de így is majdnem elbőgtem magam. 
- Ezt… ezt te csináltad? – hüledeztem – akkor ezért ráztál le! – kaptam észbe.
- Hát… valami olyasmi. Utolsó napodra akartam tartogatni, de eszembe jutott hogy mi van, ha esetleg tetszik és vissza szeretnél jönni…
- Nagyon tetszik! És igen, biztos, hogy vissza fogunk jönni, már most tudom! Ez a te titkos rejtekhelyed?
- Igen… te vagy a második ember aki itt jár… tudtommal. – látta, ahogyan az arcomra egy kis meglepettség ül ki. – Szerinted ki volt az első? – kérdezte, de nem tudtam válaszolni, amitől ő döbbent meg – Hope, basszus, szerinted? Hát én! Ki más?
- Basszus, de szőke vagyok… de te meg ne várd, hogy hajnali kettőkor mondjak valami értelmeset! Nem tudom, hogy nézhetted ki belőlem… - tettettem csodálkozást. 
- Haha, na gyere!

Leültünk a kicsi, piros kockás lepedőre, és elkezdtünk beszélgetni. 
- Hogy-hogy csak pár lány várt rád? – jutott eszembe hirtelen.
- Úgy, hogy már tegnap és tegnapelőtt jött a nagy része… komolyan, nem tudtam volna belépni a házba. 
- Az durva… én félnék... 
- Akkor megvédenélek…
- Jah, csak az a baj, hogy a te kis izmaid nem érnek fel egy hatszemélyes bodyguardéhoz… - gúnyolódtam miközben megnyomtam puha hasát.
- Hééé! Igenis nagy izmom van! – kérte ki magának.
- Hát persze… elhiszem szivem, csak ha ott van mondjuk… nem is tudom ő… 
- Na ki? Ki van ott?
- Hát szemét leszek, de ha ott lenne Taylor Lautner eltörpülnél mellette…
- Ez fájt… a lelkembe gázoltál – játszotta a sértődöttet, de túl meggyőző volt, amitől megsajnáltam.
- Óóóó… dehogy! Hiszen egyszer már megmentettél, emlékszel?
- Emlékszem – s az arcán megjelent valami undorféle. – Ha kell, akkor tudok erős lenni.
- Hát igen… szerencse, hogy alig emlékszem valamire…

A beszélgetés innen más utakra tért, ami leginkább a banda volt.
- Tényleg… Liam mondta hogy amikor olyan… más voltál, miattad mentek szét Daniellel. Így volt? – eléggé kényelmetlen kérdés, de már bíztam benne annyira, s ő is annyira bennem, hogy fel merjem tenni.
- Így volt… azt mondtam Liamnek, hogy Daniellel csak a kamerák miatt vannak együtt… na ezzel az a baj, hogy nem éppen zárt ajtók mögött jelentettem ki. Szóval a szavaimat szépen kiforgatták úgy, hogy az lett belőle, hogy Liam csak a népszerűség miatt van Daniellel, amit meghallott, és kissé kivolt, de igazán úgy nem szakítottak, csak ez okozott egy kisebb problémát. 
- Értem…

Egy ideje csendben ültünk, és láttam, ahogyan az arcomat fürkészte. Kezét felemelte, és végigsimított rajta. Kezét odatapasztottam az arcomhoz, és én mélyen a szemébe néztem. Amikor valaki olyan van melletted, akiért egy életet feladsz, és egy olyan helyen vagytok, ami szinte megmagyarázhatatlanul csodás, akkor az ember hajlamos hülyeséget csinálni. Dehogy is! Ez nem hülyeség, ez az emberi érzések egyik fontos kifejezőeszköze… na jól van Hope, inkább ne magyarázkodj!

Harryvel csak úgy pörögtek az események. Komolyan mondom ennyire én még nem éreztem, nem akartam és ennyire még nem voltam boldog. Olyan közel volt hozzám, és egyszerűen nem bírtam magammal. Egy egy hónapos kapcsolatra lehetne azt mondani, hogy korai, de könyörgöm, körülmények!! Érzések…

Mikor már nagyon úgy tűnt, hogy nem fog megzavarni minket semmi, Harry rám nézett, mire én helyeseltem és tovább játszottam a hajával. Nem volt alattunk semmi, csak egy pléd, ami elég kényelmetlen volt, nem is volt meleg, sőt majd megfagytam egy szál… semmiben. Olyan energia áramlott közöttünk, amire nincsenek szavak. Életem eddigi legcsodálatosabb időszaka az, amit vele töltöttem, annak is eddigi legszebb pillanata ez volt.

Hiába nem voltam már szűz, nekem ez a pillanat akkor is olyan volt, mintha az első lenne, és így is fogok rá emlékezni. Imádtam, ha hozzámér, imádtam ha megszólal, ha mosolyog, ha csak rám néz, ha elneveti magát rajtam, ha csak nekem címez egy mondatot. Imádtam a szemébe nézni, vele nevetni, felvidítani, megcsókolni, a hajával játszani. Imádtam magát az embert, akivel most itt vagyok, és akiért mindent megtennék.

- Jó reggelt kicsim – egy meleg kéz volt a hátamon. Ha mindig ő fog ébresztgetni az lesz a vége, hogy fel is kelek.
- Jó reggelt! – nyitottam ki a szemem. Ott voltunk a barlangban, ahol a patak csordogált. Harry mellettem ült, felhúzott lábakkal, amin egy takaró pihent. Megpróbáltam feltápászkodni, de nehezen ment, nehezítette, hogy nem volt rajtam semmi, és jelenleg nem volt kedvem mutogatni magam neki. Minden tagom fájt, de akkor is csodálatosan voltam.
- Te vagy a leggyönyörűbb nő a földön! – jelentette ki határozottan.
- Miért is?
- Mert boldog vagy! Vagyis remélem…
- Az… az vagyok nagyon! Istenem – túrtam bele a hajamba, majd így kezdtem el hintázni – nem hiszem el.
- Mi az? – nézett rám aggódva.
- Hogy lehet ez? Hogy két ember ennyire…
- Tud egy ember is lenni?
- Pontosan! Látod erről van szó!
- Igazad van – nézett rám azokkal a hatalmas zöld szemeivel.

Felöltöztünk, pontosabban fel öltöztettük egymást, és elindultunk visszafelé. A tagjaim még mindig sajogtak, de nem bántam, mert többszörösen is megéri. Visszaérve a házba nagy meglepődéssel fogadtak minket.
- Hát ti hol a fenében voltatok? - nézett rám anya, miközben éppen beléptem az ajtón.
- Reggeli séta… - próbálkoztam.
- Hajnali fél öt óta fent vagyok fiam! – jött oda Anne.
- Akkor hajnali séta! – folytatta Harry. – Hát nem mindegy? A lényeg, hogy sétálni voltunk!,
- Jól van rendben! – emelte fel a kezét Anne, s úgy sétált be a konyhába.

Anya csak megrázta a fejét, és kisétált. Harryvel szétszéledtünk, és én úgy véltem, hogy éppen itt az ideje, hogy vegyek egy forró zuhanyt. Bementem a fürdőbe, ahol anya elkapott.
- Kicsim, nem gondolod hogy máshogy kellet volna bemutatkoznod? Velünk oké, de itt… Harry szülei… - pampogott.
- Anya! Hagyj! Nem vagyunk gyerekek, és ezt Harry szülei is tudják! – ez az első alkalom, hogy nem tagadom le… mert eddig okkal tagadtam le de most… értelme nincsen.
- Nem vagytok gyerekek? Fogalmam sincs, hol voltatok és meddig, de…
- Anya! Le akarok zuhanyozni, légy szíves, ezt majd megbeszéljük! – azzal kikergettem és becsuktam mögötte a fürdőszoba ajtót.

Tényleg, már tudnia kellett volna, hiszen Harryvel feleősségteljes pár vagyunk azt hiszem… - és akkor leesett.
- Harry!!! HARRY!! – ordítottam neki a házba, mire berontott hozzám a fürdőbe, éppen annyi időm volt hogy magam elé kapjak egy törölközőt.
- Mi az? Baj van? Mi a baj kicsim? – lihegett.
- Harry, ugye mi felelősségteljes pár vagyunk?
- Igen, mi egy felelősség… BASSZUS!