III.kötet ~ 11.fejezet

Na halli emberek!
Ez a rész kicsit rövidebb a szokásosnál, de nem azért mert lusta vagyok. Ha ezt folytattam volna minden izgalom elveszett volna, és a végén ti még nyugodtan aludnátok! Ezt nem hagyhatom ugye? Na kellemes olvasást.

♫Harry♫

-          Torkig vagyok! – panaszkodtam Nadinnak, miközben az ingemet gombolgattam ki.

-          Ugyan! Szerintem egész jól eltelt az este. Miután beszéltél vele, már vissza se nézett – nevetett fel. – egyébként is – lépett mögém, majd kezdte hátamat simogatni – nem is vele volt a fő probléma.

-          Hogy érted ezt?  - stoppoltam le hirtelen nagy vetkőzésem folyamán.

-          Hát… az az Ana flegmázott végig – kezdte el puszilgatni a vállamat, felfelé a nyakam felé. Keze mellkasomra tapadt, és ott is elindult felfelé, mígnem nyakamat kezdte masszírozni.

-          Nadine, ma ne… fáradt vagyok – rántottam ki magam szorításából, majd bújtam be gyorsan az ágyba. Ezt nem vártam volna magamtól. És Nadine sem. Durcásan kullogott be mellém, és azonnal el is fordult, amint betakargatta magát.

Reggel már nem is találtam magam mellett – így jár az ember ha kulcsot ad a barátnőjének – így a szokottnál hamarabb bementem a stúdióba.

-          Jó reggelt! – ugrándozott be Louis. – Látom az éjjel kimaradt Nadinnal… - mosolygott magában.

-          Már ennyire meglátszik?

-          Nincs rajtad sapka haver! – borzolta össze hajamat.

-          Hahaha… nem vicces.

-          De az. Merthogy még igaz is. Amúgy mi ez a nagy zűrzavar a tegnap este folyamán? Niall nagyon ki volt akadva.

-          Ja mert Hope odahozta Anát, aztán Hope hisztije miatt Ana nekiesett Niallnek, majd mikor beszélni akartam vele kiverte a hisztit és elrohant.

-          Öhm… Harry… nem tűnt fel hogy most mindenért Hope-ot hibáztatod?

-          De ha ő tehet róla! – ne csinálja már! Ennyire nem lehet ellenem.

-          Nem hiszem… ióta visszajött megkeseríted az életét.

-          Louis… te rémeket látsz. Komolyan. – ráztam a fejem.

-          Miért csinálod ezt vele? Ha már nem is szereted, nem kéne folyamatosan megaláznod.

-          Hidd el, el sem tudom képzelni hogy lehettem vele. Hope csak egy fellángolás volt!

-          Komolyan? Ha ő egy fellángolás, el sem tudom képzelni milyen az ha komolyan szerelmes vagy – rázta a fejét. Csalódott bennem, de nem érdekelt.

-          Hát… ilyen – vontam meg a vállam.

-          Mint most? Jaaa… jahogy te szerelmes vagy Nadinba… aham értem…

-          Mi ezzel a probléma?

-          Harry egy percre gondolj már bele! Azt a  lányt ócsárolod, akiért annak idején tűzbe mentél volna. Akármi is nyomasztotta te ott voltál neki és ha valaki akár egy rossz szót is szólt hozzá, te le akartad tépni az illető fejét. Nálad bujkált a maffia-eset alatt, te vigyáztál rá itt is és ha egy fiú a közelébe ment a szemed villámokat szórt. Hányszor hagytad ki a felvételeket miatta? Szakítottál vele csak azért, mert nem akartad hogy szenvedjen míg te távol vagy, ezalatt te végigszenvedtél fél évet! Fél évet! Aztán mikor először láttad bele voltál betegedve hogy egy sráccal volt, míg végül összeszedted magad, és felkerested. Aztán jött a baleset…

-          Gyilkosság! – javítottam ki… hát igen, ordítva.

-          Akkor a gyilkosság! Mindegy. Ott…

-          Ott közölte a másikkal hogy szerelmes belé!

-          Igen, aztán ahelyett hogy áltatott volna inkább elment, hogy egyikőtöket se utasítson el.

-          Aztán két évre rá előkerül a másikkal. De szép befejezés!

-          Daniel nyilván harcolt érte, míg te más nőkkel helyettesítetted őt!

-          Hé! – rohantam felé.

-          Bocsi, ez tényleg durva volt. De sajnos igaz. Aztán ott ez a Nadine. Az elején tényleg jól elvoltatok, még örültem is hogy kezdesz kijönni a Harrykómából, de őszintén: mostanra igazán megutáltam a csajt. Annyira nem vagy önmagad. És boldog sem vagy! Megint kiakaszt a hírnév… Ha Hope-val voltál, akkor mindig ellazultál,d e ha hazajössz ezzel a csajjal… basszus feszültebb vagy, mint amikor elindultál! – gesztikulált.

-          Mert minden áldott nap összefutok Hope-val, és látom ahogy enyeleg a másikkal.

-          A Másikkal… te is lehettél volna a másik. Nem. Te lehettél volna az egyetlen! De elszúrtad! Nem is egyszer!  Hát nem érted?! Te lökted őt Daniel karjaiba! – hát nem bírtam tovább. Rohanva indultam Louis felé, de Liam állított meg hátulról.

-          Louis… - kezdtem, mikor már lenyugodtam, és mind az öten jelen voltunk.  – Szerintem a te romokban lévő párkapcsolatoddal nem érdemes tanácsokat osztogatni.

-          Tudod mit… igazad van! – kapta fel a pulóverét, majd indult a kijárat felé.

-          Hová mész? – kérdezte ordítva Zayn.

-          Hát beszélek Eleanorral! Tudjátok ti remek példa vagytok nekem! Liamék nem egyszer hozták rendbe a dolgaikat… nekem is menni fog. És Harry… menj el egyszer Liamékkel is dupla randira, hogy lásd ők hogyan éreznek, mert mostanában nem fogsz sokra menni Niallal – már bocsi haver  - nézett rá – elvégre most ő is megvan kavarodva.

-          Én aztán nem! – állt ki magáért. – megyek is Annával beszélni hogy álljon le, vagy…

-          Vagy?

-          Vagy…

-          Vagy?

-          Vagy… kiakadok!

-          Húha Niall… ha te egyszer kiakadsz… - röhögött fel Zayn.

-          Akkor szerintem ma nem sok stúdiózás lesz… - szólt fel Liam.

-          Én is elmegyek… és kicsit kiszellőztetem a fejem – jutott eszembe.

-          Akkor én kimegyek Perrie elé a reptérre. Meglepem kicsit – tervezgetett Zayn.

-          Okés… akkor… elmegyek ebédelni Daniellel. – szált be Liam is.

-          Hé srácok! De mi itt lesz?

-          Hát… csak észreveszik ha nincs itt senki – kacsintott Louis. Ezt az oldalát sokkal jobban kedveltem…

Nem sokkal később kocsiba ültem és elmentem a Temze partjára sétálni. Ahogyan a szél fújta az arcom, elég mélyen beletudtam merülni gondolataimba. Miért csinálom ezt? Louisnak igaza van. Ha még most gyűlölet is van bennem Hope iránt – mert most az van bennem – akkor sem tiporhatom földbe. Ahányszor meglátom a törékeny arcát, amit egy sértésem okoz, elgyengülök. Ekkor jut eszembe hogy átvert. És itt újra minden megfordul.  Nem kéne ezt tenni… az lenne a legjobb ha véget vetnénk ennek az egésznek. Egy ideje nem azért vagyok Nadinnal mert… mert vele akarok lenni, hanem hogy lássam őt. De miért? Sokak szerint a szerelem és gyűlölet között csak egy lépés van. Egy kis lépés… de ki tudja? 

Ahogy ott ácsorogtam, elfogott egy furcsa érzés… túl nagy volt a csend. Körülöttem lakóházak votak, hiszen a külvárosban voltam, de valami nem stimmel. Úgy éreztem, mintha követne valaki. Hirtelen megpördültem a tengelyem körül, de nem volt ember a közelemben, vagyis én nem láttam.

Még mielőtt elfogott volna az üldözési mánia, inkább indultam a kocsi felé.

-          Különös… azt hittem bezártam. – filóztam.

Nem sok kedvem volt visszavezetni a nyüzsgő belvárosba, de itt maradni még annyira sem akartam. Így hát bepattantam a kocsiba, és elindultam visszafelé.

Még a Temze mellett haladtam, mikor…

-         Basszus! A fékem! Állj! Nee… a fenébe! Működj! Gyerünk! – püföltem lábammal szerencsétlen pedált, mikor százharminc km/h-ról akartam lassítani. – Ne! – megpróbáltam lehúzni az ablakot, de a zárakkal történt valami, és nem akartak nyílni. – Mi a franc ez? Basszus meg fogok halni… - egyik kezemmel kormányoztam a már cseppet sem nyugis úton, míg másikkal ráncigáltam az ajtót. Lábam ezalatt szüntelenül dobogott a féken, ami nem akart működni. És akkor jött az az éles kanyar. Ha egyenesen megyek tovább, átszakítom a szalagkorlátot és kocsistól belezuhanok a Temzébe, ha kanyarodok biztos felfordul velem a kocsi… Végem.

Next

Niall:

-          Hé te! – integetett Nadine Anának, aki felvont szemöldökkel figyelte mit akar. – Igen te! – ismételte meg hogy kicsit közelebb menjen. Ana unottan kullogott be az NStyle-ba, majd levágta magát az első bőrfotelba.

-          Mondjad – csattogtatta a rágóját.

-          Lennél szíves behívni a lusta barátnődet dolgozni? Értem hogy kivan, de egyedül nem tudom vinni az üzletet… - nyafogott.

-          Mi? – pattant fel Ana… ekkor koppant nekem is. – Nincs itt? – döbbent meg.

-          Már hogy lenne?! Azért kértem hogy hívd. – értetlenkedett.

-          Otthon nincs! – riadt meg.

-          A fenébe! – dobbantottam egyet lábammal.

Hope:

-          A fejem… Auu – kapicskoltam magam, mert e borzalmas fejfájás nem akart meszűnni. Nem sok időbe telt, mire megtaláltam a hatalmas púpot. – Hol a fenében vagyok? – motyogtam. – Nem kellett volna elrohannom…

-          Hope? – hallottam egy nagyon ismerős hangot. – Hope ugye te vagy az? – a hang egyszerre kétségbeesett lett. Felálltam, és – a szédülés miatt – lassan elindultam a hang irányába.

-          Stephanie? Úr isten Stephanie!  

A történet 180 fokos fordulatot vesz! Titokzatos események, szerelmek, történetünk hőseinek küzdelme a valóssággal. Ez vár rátok mostantól...