III.kötet ~ 12.fejezet

Sziasztok!
Szerintem ez utána  rész után leesik nektek mi lesz a folytatás, de merem remélni hogy nem lőttem le a poént. Kövi rész szerintem 1 hét múlva lesz. Kellemes olvasást!

♫Niall♫

Szépen szétváltunk a srácokkal.  Remélem mindenkinek szerencséje lesz… Még jó hogy nekem még a könnyebbik része sem ment. Elrohantam Nadine-hoz hogy adja meg Hope lakásának a címét, majd egyenesen odamentem. Nem volt szerencsém… senki nem volt otthon. Banyek mekkora balfék vagyok! Ezek egyetemre járnak! Szuper… vagy hazamegyek és délután visszajövök, vagy itt dekkolok az ajtó előtt. Vagy… megkeresem a bejárati ajtó kulcsát.  Naná hogy kulcs! Nem sok helyen lehetett egy panelházban: vagy a szőnyeg alatt, vagy a bejárati ajtó melletti virág vázájában. Kikutattam, s a szőnyeg alatt találtam rá.

Ahogy beléptem, elmosolyodtam., az egész lakás tiszta Hope volt. Az ő ízlése, a tipikus fehér színekkel ötvözött rózsaszín és barackvirág árnyalatok domináltak. Természetesen rend és tisztaság uralkodott.  Hát… kíváncsi vagyok hogy hogy reagálnak majd ha itt találnak… Hope tuti elmegy valamerre… mondjuk dolgozni. Mivel még délelőtt odaértem, temérdek időm maradt addig míg hazaérnek. El kéne ütni az időt…

Hát… még szerencse hogy volt tévé, különben mi a fenét kezdenék egy full csaj lakásban? Hát semmit…  Az idő nagyrészében bámultam a kisembereket, akik össze –vissza drámáztak a tévében, majd olyan kettő körül leugrottam egy szendvics bárba kajáért… igen, három szendvicset ettem, majd visszamásztam a negyedikre.  Ott elgondolkoztam. Miért is jöttem én ide? Miért lógtam el a stúdióból? Miért érdekel ez az egész annyira? Vajon… Kellett neki visszajönni! Basszus úgy jártam mint Harry! Szegény végigszenvedett két évet, most végre boldog volt, erre megjelenik Hope és minden újra kezdődik. És Adele? Nem akarom megbántani… ha nem is azt érzem iránta mint Ana iránt, nagyon kedvelem.

Miközben ezen filóztam, a bejárati ajtón dörömbölést hallottam. Hát nem kicsit rémültem meg.

-         Fene… - álltam fel.

-         Hope, ha odabent vagy nyisd ki az ajtót! Hallod ez nem vicces! Jó bocsi a tegnapiért, amikor Niall… - ekkor nyitottam ki az ajtót. – Niall?! Te mi a jó fészkes fenét művelsz itt? – rontott be és kezdett ordibálni. – Hope, minek engedted be?

-         Nincs itt… - nyögtem ki, mikor már tombolása végén járt.

-         Jól szórakozol Horan? – állt szembe velem karba tett kezekkel.

-         Jajj ne! Nemár hogy te is átvetted ezt a Daniel Style-t… - forgattam a szemem. 

-         Nem vettem én át semmit. – huppant le egy székre. – na de bökd már ki mit keresel itt? És hogy jöttél be?

-         Hát téged kereslek és besétáltam az ajtón – magyaráztam.

-         Nem vicces Ho…

-         Niall! Fáj kimondani? – pattogtam.

-         Niall… kérlek magyarázd el nekem hogy mit keresel szerény hajlékunkban! Előre is köszönöm.  – vágta a fejeket.

-         Azért vagyok itt hogy megkérjelek hogy vegyél vissza a viselkedésedből… de látom még személyesen sem megy. – eléggé szíven ütötte e megjegyzésem, de tartotta magát… már ahogy láttam.

-         Mégis mit vársz? Tegnap érkeztem, és te voltál a második ember, akit  megláttam az ismerőseim közül! Jah és nem egyedül jöttél…

-         Ahhaa – nevettem fel – szóval féltékeny vagy. – kuncogtam.

-         Nem. Nem vagyok féltékeny… mindössze meg akartam ismerni… - vallott be… valamit.

-         Mi? Micsoda?

-         Niall… feltűnt hogy csak vele beszéltem normálisan? Még Hope-ot is leosztottam, csak vele beszéltem normál hangnemben.

-         Mi? Miért?

-         Hogy tudjam hogy hozzád való. Semmi mást nem akartam, de az a Nadine… fujj de utálom.  – lesokkoltam.

-         Tehát te eljöttél velünk egy dupla randira, amit Hope végigszenvedett, Nadine végighisztizett, Harry végigmorgott én végigidegeskedtem csak azért, hogy tudd hogy a barátnőm normális? – vontam fel a szemöldököm.

-         Nadine után… - erre mindketten felnevettünk.  – Okés csinálok egy kis teát.

-         Benne vagyok.

-         Te miben nem vagy benne, ami a szádhoz kapcsolódik? – ismer…

-         Jogos…

Ana felrakta a vizet forrni, addig letelepedett mellém és felületes beszélgetésbe kezdtünk arról, hogy milyen szép az idő… bakker de szánalmas.

-         Hé… te nem érzed ezt a furcsa szagot? – állt meg egy pillanatra.

-         Milyen szagot? Semmit nem érzek.  – értetlenkedtem.

-         Biztos hülye vagyok.  – eltelt vagy két perc de már nem bírta. – Niall már a fejem is sajog! Valami csak van!

-         Kezdem érezni… olyan mint valami kémiai gáz. – álltam fel.

-         A tea! – rohant a tűzhelyhez. – Valami nem stimmel… te zártad el alatta a gázt?

-         Nincs elzárva, hisz el van tekerve – vettem alaposabban szemügyre. És ekkor mintha egyszerre koppant volna.

-         Gázszivárgás… - néztünk egymásra. – Zárd el! – utasított – én nyitom az ablakot! És ajtót…

-         Elzárom a főcsapot is.

Olyan öt perc alatt kiszellőztettünk, Ana pedig meg akarta csörgetni Hope-ot, de a telefonja itt volt.

-         Hogy-hogy nem vitte magával? – csodálkozott.

-         Hazajött azóta egyáltalán? – kérdeztem rá.

-         Én… nem tudom. – vallotta be.

-         Akkor… - néztem gyors karórámra – már biztos végzett a suliban… NStyle? – ajánlottam.

-         Oké… - ment bele.

Az autóút csendes volt, többnyire csak figyelte ahogy vezetek.  Leparkoltunk a Harrods előtt, majd szép lassan besétáltunk a hatalmas üzletbe. Megálltunk az NStyle előtt, ahová Ana szánakozva nézett be.

-         Nézz csak rá! Hope-ot Harry lecseréli…öhm… erre? Nem hiszem el.  Legalább talált volna valaki normálisat! Mint például te! – mosolygott rám. Visszamosolyogtam és helyeseltem,de szerintem ez mindkettőnknek iszonyúan fájt belülről.

-         Hé te! – integetett Nadine Anának, aki felvont szemöldökkel figyelte mit akar. – Igen te! – ismételte meg hogy kicsit közelebb menjen. Ana unottan kullogott be az NStyle-ba, majd levágta magát az első bőrfotelba.

-         Mondjad – csattogtatta a rágóját.

-         Lennél szíves behívni a lusta barátnődet dolgozni? Értem hogy kivan, de egyedül nem tudom vinni az üzletet… - nyafogott.

-         Mi? – pattant fel Ana… ekkor koppant nekem is. – Nincs itt? – döbbent meg.

-         Már hogy lenne?! Azért kértem hogy hívd. – értetlenkedett.

-         Otthon nincs! – riadt meg.

-         A fenébe! – dobbantottam egyet lábammal.

-         Nektek meg mi bajotok? – tényleg ilyen szőke?

Ana megunta – az a bajunk hogy tegnap este óta nem láttuk őt és nem volt se suliba, se itt nincs, otthon majdnem gázrobbanás volt, és…

-         Hé… - állt meg rajtunk a szeme – ti mit is kerestek együtt?

-         Nem hiszem el… - Ana már nagyon kivolt.

-         Fogd mér fel mit beszélek! Hope nincs meg! Akkor sem érdekel ha éppen Harryvel van valahol?

-         Nincs vele… - mondta már cseppet sem vidáman.

-         Honnan… - kezdtem, mikor az ajtó felé nézett.

Ott állt Harry… Arca tele horzsolásokkal szakadt ruhája, fekete kormos ujjak. Szinte felismerhetetlen volt.

-         Harry? Veled mi történt? – lépett elé Nadine.

-         Majdnem meghaltam… - köhögött.

-         Üdv a klubban – poénkodott Ana.

-         Mi? – kérdezett vissza.

-         Semmi  -tereltem – de mi történt veled.

-         Én… elmentem gondolkozni, de hazafelé jövet elromlott a fékem…

-         Uram isten! – kapta szája elé a kezét Nadine.

-         Aztán? – türelmetlenkedett Ana.

-         Jött egy éles kanyar… az ajtót nem bírtam kinyitni. Vagy a Temze, vagy széthasad a fejem. Bár… szerintem most is szét van – szédült meg. Azonnal leültettük.

-         És mit csináltál?

-         Az… az… - forgatta ujjait hogy eszébe jusson a szó – az ablakot sikerült lehúznom. Ott ugrottam ki… 

-         Jézusom…

-         Aztán… jött egy busz… felszálltam… itt meg le, és….

-         Itt vagy, értjük – fejeztem be helyette.  – Jól vagy haver?

-         Aham, minden okés… csak kisit sajog a fejem, szédülök, és hányingerem van.

-         Agyrázkódás – nyögte be Ana.

-         Valószínű – okoskodott Nadine.

-         És veletek mi történt?  - terelte.

-         Ó semmi, semmi. – legyintett Anna, de Harry furcsán nézett rá, mire megenyhült. – Okés… szóval majdnem gázrobbanás volt és eltűnt Hope… - mondta, mintha tök egyszerű lenne… nagyon ki van akadva Harryre.

-         Mi? Várj… gázrobbanás… eltűnt Hope? Mikor?

-         Tegnap este… tudod az után miután ordítoztál vele. – mosolygott Harry arcába Anna. – túl sok baleset.

-         Az én hibám, igaz… - vallotta be Harry. – segítek! – pattant fel, de vissza is ült, mert megszédült.

-         Igen Harry! Örülök hogy bevallod – vitáztak tovább.

-         Ne kend Harryre hogy az ostoba barátnőd idegbeteg! – szált be Nadine is.

-         Ki az ostoba és idegbeteg?!  - lépett közelebb. Hát igen… ilyen az igazi Ana.

-         Várjatok! – léptem közéjük. – Azt hittem rájöttök, de nem. Túl sok a véletlen….

-         Hogy érted ezt?

-         A gázrobbanás, Harry „balesete” és Hope eltűnése… nem sok egyszerre?

-         Azt akarod mondani hogy…

-         Hogy ezek nem pusztán véletlenek? – fejeztem be Harry helyett. – Igen…

 

♫Hope♫

-         A fejem… Auu – tapicskoltam magam, mert e borzalmas fejfájás nem akart megszűnni. Nem sok időbe telt, mire megtaláltam a hatalmas púpot. – Hol a fenében vagyok? – motyogtam. – Nem kellett volna elrohannom…

-         Hope? – hallottam egy nagyon ismerős hangot. – Hope ugye te vagy az? – a hang egyszerre kétségbeesett lett. Felálltam, és – a szédülés miatt – lassan elindultam a hang irányába.

-         Stephanie? Úr isten Stephanie!  - rohantam oda a vérben úszó barátnőm mellé. – Mi történt veled?

-         Meg… meglőttek. – mutatott mellkasára, ahol még tisztán látszódott a bemeneti sem és a golyó.

-         Ki? Ki tette? – kérdeztem ijedten, miközben a ruhám alját téptem le, hogy el tudjam látni a sérültet.

-         Nem tudom – sírt.

-         Okés, nyugodj meg. – simogattam a fejét.  – Van itt valahol víz?

-         A csap – nézett el a szoba másik végébe. Egy raktárhelyiségben lehettünk, ahol sosem takarítottak, és nem éppen a jó illat jellemezte.

Odarohantam, bevizeztem a  letépett ruhaanyagot, és visszarohantam Stephhez. Körültörölgettem a sebet, amiben a golyó egyenesen belefúródott a medencecsontjába és körbetekertem.

-         És te hogy kerülsz ide? – kérdezgettem.

-         Egyik este mentem haza a klubból, és… elkaptak. De nem sokra emlékszem. Betoloncoltak ide, de ellenálltam, így meglőtt, de megijedt hogy meghalok.

-         Mi? Ennek semmi értelme… akkor biztos így van!

-         És te?

-         Rohantam, megbotlottam, és itt ébredtem pár perce…

-         Hope… szerinted túlélem?

-         Stephanie biztos vagyok benne! Napokig bírtad ebben a disznóólban, most még el is láttalak, semmi baj nem lesz ígérem!

-         De jó hogy nem vagyok egyedül – hajolt felém, így megöleltem. Ekkor nyílt az ajtó… riadtan meredtünk egymásra, de senki nem mert mozdulni…

Next

Harry:

-         Nem gondoljátok hogy egyre durvább ez az egész? – csattantam fel – elvégre ha igaz amit gondoltok, akkor Danielt sem hagynák futni?

-         Mert hol van Daniel? – kérdezte Liam.

-         Amerikában…

-         És… mikor utazott?

-         Nem tudom. Egy hete?! – csattogtam.

-         O-ó… - állt fel Louis.

-         Mi az? Mi van?

-         Semmi, biztos csak rémeket látok… 

-         Mondd már!  - pártolta Niall is.

-         Semmi csak nem olyan tájt volt az a nagy repülőgép katasztrófa, amit annyira el akart titkolna a Scotland Yard?