I.kötet ~ 3.fejezet

Sziasztok! Itt az új, valahogy nem tudok leállni!

Van benne egy nemlétező dal is, de ne zavarjon össze titeket, csak a fantáziában létezik a My Heart.

Anával elindultunk vissza a hatalmas főépületbe, ahonnan egy színházterembe tereltek minket. A lányok a színpad előtt ácsorogtak, és sikítoztak, míg a fiúk a színházterem végében elhelyezett székeken ücsörögtek. Ana meglátta magyar barátait, és odament hozzájuk. Nem láttam sem Mayát, sem Lillyt, így leültem a fiúkhoz egy székre. Mikor odaértem, összenéztek és mosolyogni kezdtek. Szerintem arra számítottak hogy beletartozok a „sikítozó rajongó” kategóriába.

Felment a szemüveges nő a színpadra, és bejelentette a zenekart. Öt fiú jelent meg a színpadon… azt hittem csak négyen vannak, nem emlékeztem erre a göndör gyerekre, pedig Maya legalább tízszer megnézette velem a videoklippeket. Egy magas barna hajú fiú állt a színpad közepén, és ő kezdte az első dalt énekelni. A címében nem vagyok biztos, de a refrénje What makes You Beautiful volt.

Mellettem egy barnabőrű izmos srác ült.

-   Azt hittem rohansz eléjük – mondta kacagva.

-   Álmodjanak! – feleltem – nem járulok hozzá egójuk növekedéséhez.

-   Jól teszed – mosolygott. – Adam vagyok Texasból – mutatkozott be.

-   Szia Adam, Hope vagyok Franciaországból. – nyújtottam felé a kezem.

-   Hogy-hogy nincs akcentusod? – kérdezte meglepetten.

-   Apukám angol… - feleltem.

Adammel végig beszélgetünk, és kiderült hogy egy osztályban leszünk, és ő zene szakra ment. Még három dalt énekeltek el, amire nagyjából emlékeztem, és már azt hittem vége, mikor a szőke hajú gyerek megszólal:

-   Az utolsó számunk az új kislemezes dalunk,  a My Heart lesz. – szólt bele a mikrofonba.

Elindult egy full-ismeretlen dal dallama, mikor a srácok lemásztak a színpadról, és szétszéledtek. Látom hogy fekete hajú fiú, egy lányt húz fel magával a színpadra, aki sír az örömtől. Lassan már négy fiú fent volt a színpadon, amikor látom hogy a göndör épp erre tart. Körülnéztem, de ott egyedül voltam lány.

-   Adam, takarj el, vagy csinálj valamit – mondtam kétségbeesetten. Semmi szükségem nem volt arra, hogy felráncigáljanak egy színpadra, ahol az arcomba énekelnek egy mikrofonnal.

Adam csak elröhögte magát. A göndör hajú fiú elém lépett és a kezét nyújtotta. Úgy mondtam volna, hogy „bocs, de nem”, csakhát éppen mindenki ide nézett, és sikítozott.  A srác egyenesen a szemembe nézett világító zöld szemeivel. Akaratlanul belekapaszkodtam a kinyújtott kézbe, mire elmosolyodott. Az a mosoly… Nem érdekel! Legyen már vége!

Húzott magával a színpad felé, de útközben megláttam Mayáékat, akik irigykedve néztek rém, sőt Lilly még olyan „vigyázz magadra” arcot is vágott hozzá – gondolom Jean miatt. Az úton még Anát láttam, aki szakadt a röhögéstől amit meglátott.

Végre felértünk a színpadra, ahol mi voltunk az utolsók. Szokáshoz híven, a magas barnahajú fiú kezdte. A lánnyal szemben állt, és neki énekelt. Utána jöttem én a göndörrel. Megragadta a kezem, szemét a tekintetembe fúrta, és mosolyogva énekelt. A kezem felemelte és a szívéhez tapasztotta. Erre elkezdtem forgatni a szemem. Nem tudom, csak nekem tűnt-e olyan hosszúnak pillantása, mert már nem bírtam.

-   Ne nézz így rám!  - suttogtam, hogy csak ő hallja.

A szövegbe szó szerint beleröhögött. Menthetetlen volt, ráadásul még félre is nyelt. Ennyire vicceset mondtam? A fekete felálló hajú srác gyorsan átvette. Nem bírtam tovább, engem is elkapott a röhögő görcs.   A színpad közepén, kézen fogva röhögtünk egymáson. Megint neki kellett volna énekelni, de csak röhögött és nyögött egyszerre. Ja, és persze bámult, amitől én is röhögtem. 

Így ment végig a dal, de a többiek úgy döntöttek nem hagyják énekelni göndörkét, szóval lekísért a színpadról.  Elköszönt, és rohant vissza. Most már ment neki az éneklés, nem kapta el a röhögés minden második szó után.

A műsor végeztével persze, hogy minden ismerős engem faggatott, még Adam is, hogy mi a fene volt a színpadon.  Maya csak nevetett, de Lilly tett egy elég durva megjegyzést, hogy „ne cseréljem le a bátyját”.

*

Reggel fél hétkor csengővel ébresztetek minket. Ana leesett az ágyról, én pedig a fejembe húztam a párnát. A szobában már ki volt készítve az egyenruha: piros kockás szoknya, fehér ing, piros nyakkendő, és „blézer”.

 Ana ágya a szoba egyik végében, enyém a másikban volt. Mindkettőnknek volt egy íróasztala, és egy szekrénye, plusz éjjeliszekrény. Mindkét íróasztalon volt egy „öltözködési rend” ami megszabta, hogy tilos a smink, és a hajat fel kell fogni. Utáltam felfogva a hajam, mert Jeannak nem tetszett. 

Anával együtt mentünk le reggelizni, a reggeli igazi angol reggeli volt, tojás, szalonna, pirítós, kávé, gyümölcslé, gyümölcsök, amit mindenki kedve szerint válogathat. Nem igazán voltam éhes, szóval csak pirítóst ettem narancslével.

Első órán bejött az osztályunk felügyelője,aki tovább firtatta a szabályokat. Közölte, hogy minden szerdán és szombaton tanulmányi kirándulásra megyünk. A szerdai program a Westmister Apátság, őrségváltás megnézése, és séta a Hide parkban.

Lassan eltelt a német, matek és történelem órám, és mehettünk ebédelni.

*

Táncon a csoportot négy részre osztottá, ahol közölték, hogy minden csoport összeállít egy negyedórás táncdarabot, amit összeraknak egy műsorrá, és a hónap végén bemutatják. Lehetetlennek tartottam, hogy heti négy táncórával ezt össze lehet hozni, de az első óra végére meggondoltam magam. 

*

Tanulás után a lányokkal átöltöztünk, és elmentünk egy közeli Starbucks-ba. A hangulat teljesen oldott volt, rengeteget nevettünk, míg meg nem szólalt a telefonom. Jean hívott.

-   Szia szivem! – köszönt édesen.

-   Hali, mizujs? – kérdeztem két korty habos cappuchino között.

-   Nincsen erre semmi, szombaton megyek Lynn Browny partyára. – mondta.

-   Ezért hívtál fel? Tudod hogy utálom a csajt! – csattantam fel, ráadásul Jean „ilyen” állapotában kiszámíthatatlan, így mindig vele mentem a bulikba. – jobb lett volna ha nem mondod.

-   Akkor meg az lenne a bajod, Hope! –kiabált bele. – Legalább nem titkolózok előtted.

A lányoknak szóltam, hogy nyugodtan menjenek vissza a kollégiumba, vagy sétálni.  Így is tettek.

- Nem lenne semmi bajom, ha részegen nem csinálnál hülyeségeket! – suttogtam bele könnyes szemekkel.  – Minden rendben lenne.

- Igen? Szerinted Lilly nem mondta hogy flörtöltél a kis szupersztárral – ő már ordított, de én csak suttogni tudtam.

- Egyáltalán nem flörtöltem senkivel, és ha már lenyugodtál, és tudsz velem rendesen beszélni, akkor hívj vissza! – azzal lecsaptam a telefont.

Könnyekkel küzdve viharzottam ki a kávézóból. Kiértem, de jelenlegi állapotomban fogalmam sem volt, hogy hova menjek. Az utcán, tőlem olyan ötven méterre sétált egy srác, a fejébe volt húzva egy baseballsapka, és napszemüveget viselt.  Távolról sikoltást hallottam, mire a srác elkezdett futni felém. Fogalmam sem volt mit csináljak, csak áltam ott pityeregve, és ijedten.

-         Vigyázz! – ordította nekem a srác, de már késő volt: Ellökött, és ráestem a sérült kezemre.

Visszanézett, és visszajött, de nagyon sietett. Felsegített a földről, de nem tudtam járni! Kiment a bal bokám, ráadásul a sérült kezem vérzett. Felkapott a földről, és futni kezdett velem.

- Mit csinálsz velem?  - kérdeztem halál félelmemben. – Azonnal tegyél le! Segítség!   - mindhiába, ő csak futott. Hátranéztem, és már értettem: egy rakat tinilány futott utána. Úristen! Elrabol egy híresség!

Még két percig futott velem, mire odaértünk egy kocsihoz, és bepakolt engem az anyósülésre. Gyorsan beszállt, és indulni készült, de a lányok odaértek.

-   Liam! – ordították.

-   Ááá, Úr Isten! Liam Payne!

-   Ki az a csaj melletted? –kérdezték, de már hallani sem nagyon hallottam, végül az autó elindult.

Remélem tetszik! Komizzatok:)