Just a girl in London: I.kötet ~ 6.fejezet

Sziasztok! Mielőtt elolvasnátok menjetek lejebb, mert linkeltem egy szerintem ide illő számot... Kellemes olvasást!

Reggel hót kómásan ébredtem, és az sem segített, hogy csengővel ébresztettek minket. Anával egyszerre elkezdtünk káromkodni, ő magyarul, én franciául. Ez feldobott minket, mert amikor bejött a nevelő azt vágtunk a fejéhez amit akartunk, de ő erre csak angolul válaszolhatott. Hiába a nagy húhó, Annával indulás előtt húsz perccel keltünk fel.

Gyorsan felkaptam egy fehér vászonruhát egy balettcipővel, hogy megünnepeljem a huszonnyolc fokot. Hajamat végre nem kellett felfogni, hanem hagyhattam hogy hullámos fürtjeim szabadon hulljanak a hátamra, és csapkodja őket a szél. A sminkkel sem voltam híján: világosbarna szememet kihúztam vékonyan, és felkentem egy kevés barnát a szemhéjamra, amit szempillaspirál követett. Igazából ez a smink nem volt olyan kihívó, alig látszódott, ezért láthatatlan sminknek hívtam. Az ember megtanul ezt-azt ha anyja divattervező… Gyorsan bedobáltam egy kistáskába egy kevés pénzt, és a mobilom. Szerencsére még tegnap reggel lenémítottam, hogy ne zavarjon, ha esetleg Jean hív. Jól tettem, mivel újabb tizennégy nem fogadottam volt tőle.

A második évfolyam minden tanulója ugyanarra a városnéző programra ment, így most nem úsztam meg Lillyéket.

- Hope! – hívott Maya magához – olyan régen nem láttalak, mit csináltál tegnap?

Ha te azt tudnád…. – Ööö… elhúzódott a tánc és sok házit adtak fel. – magyarázkodtam. – ti mit csináltatok?

- Lillyvel elmentünk körülnézni, és láttam egy gyönyörű habos-babos rózsaszín ruhát, amit meg akarok venni a bálra. – furcsán néztem rá, de félreértette. – Tudod, olyan tipikus „Maya” – zsongott be.

- Nem az… milyen bál? - kíváncsiskodtam. Éppen ekkor ért ide Lilly.

- Hát az ami a kurzus végén lesz tartva… nem is tudtad? – csodálkozott.

- Nem…

- Mit nem tudott? – szólt közbe Lilly.

- Én csak… nem tudtam a bálról.

- Ja az… - olyan furcsa volt ma… - Hope… - csitította le hangját. – Jean nagyon sajnálja, és aggódik érted, hogy valami nincs rendben. Igaz, hoigy nem veszed fel a telefont.

Nem sok kedvem volt erről beszélni, de akkor csak azzal foglalkozna, hogy kiderítse mi a bajom… ami eléggé összetett, mivel a bajom egy ember… Harry. Nem kellett volna hogy ez legyen, de én mindig is olyan voltam, hogy akit közel engedtem magamhoz, azt elengedni már nem akartam. Ami azt illeti Harryt elég közel engedtem magamhoz ahhoz, hogy átlépje ezt a határt. – Nem… most nem hívom fel, de ha…

- De ha újra hív, akkor felveszed? – kérdezte reménykedve. – Légy szíves, tedd meg értem.

- Hajj.. Jó, megteszem! Felveszem ha hív…

- És ne legyél vele túl durva…

Már kezdett idegesíteni hogy folyton beleszólt a Jeannaé való ügyeimbe, de inkább nem mondtam neki, csak bólintottam.

A Westmister Apátság gyönyörű volt. Egy hatalmas templom, ami tele van sírokkal, ami kissé bizar, de gyönyörű. A rengeteg szobor, és emléktábla között megtaláltam jó párismert emberét, például Shakespearét. A hosszú széksorokat nézve elképzeltem milyen lehetett itt egy esküvő, és milyen lenne itt az én esküvőm.

Később gyorsan tartottunk egy órás szünetet délben, és a lányokkal elmentünk enni. Ana valahol felszívódott és nem találtam, pedig vele igazán nem kellett titkolóznom. Jól esett az ebéd, mert utoljára Nutellás kenyeret ettem az északi negyedben… Megettem egy egész adag Fisc & Chips-et, amit eddig világéletemben képtelen voltam.

Amint a nevelőknek sikerült összekaparni a csipet-csapatot, indultunk a Buckingham palotához megnézni az őrségváltást. Vicces volt nézni, ahogy egy halom egyforma ruhás ember egyszerre lépked, sőt a zenészek még a hangszerekbe is egyszerre fújtak bele… Éppen azon elmélkedtem, hogy a levegőt vajon egyszerre veszik-e, mikor Anna hátulról megrántott.

- Hope – suttogott – valaki vár rád hátul.

- Kicsoda? – lepődtem meg.

- Menj, és nézd meg, ne aggódj majd figyelem Lillyéket.

Mikor ezt mondta, már teljesen tisztában voltam vele, hogy ki vár rám…

A dulakodó tömegben hátraaraszoltam, és tekintetemmel figyeltem őt. Gyorsabb volt nálam, így ő jött hozzám hamarabb. Mögöttem volt, és kezét a szemere nyomta.

- Szia, ki vagyok?

- Harry? – szedtem le kezét, majd fordultam vele szembe. Igen, ő volt az. – mit csinálsz itt? Honnan tudtad hogy itt vagyok? – kissé egoista kérdés azt feltételezni, hogy miattam jött ide, de tudtam hogy így van.

- Tudod, egy mosollyal sok mindent elér az ember, még azt is hogy a drága nevelők elárulják a diákprogramokat… - moslyodott el.

- Hát igen… - motyogtam.

- Tessék? – ezek szerint nem éppen motyogó hangnemben mondtam, mert hallotta.

- Semmi…

- Jössz velem sétálni a Hyde Parkba? – csábított.

- Hát… oda csak később megyünk.

- Nyugi, minden lerendeztem a magyar barátnőddel. Falaz neked, és azt mondta fél hat körül indultok vissza.

Nem tudtam menjek-e.

- Hopeeeee…. – húzta a szót.

- Na jó, rendben. Meggyőztél.

Harryvel elindultunk gyalog a Hyde Park irányába. Itt még bőrdzsekit, kapucnit, és napszemcsit viselt, bár nem tudom hogy bírta ilyen melegben. Az út a Hyde Parkba körülbelül negyed óra volt. Amint megérkeztünk a park bejáratához, azonnal levedlette a dzsekit, napszemcsit, és kapucnit.

- Nem félsz hogy felismernek? – érdeklődtem.

- Ki akarna egy nyugodt parkba kergetőzni? – mondta lazán. A kabátja egy hófehér inget takart, ami nagyon illett hozzá. – pont azért volt jó ez a hely, mert itt senki nem zavar.

Harryvel rengeteget beszélgettünk mindenféléről, és neki, egyedül neki sikerült teljesen megnyílnom. Elmeséltem neki az életem, hogy milyen a család, a barátaim, és hogy mennyire bánt hogy a szüleim úgy viselkednek, mintha elváltak volna. Nagyon furcsának tartotta hogy anya külön laki, de nem tudtam kimagyarázni. Erre nem volt magyarázat… itt hagyott minket a munka miatt. Elmeséltem neki mindent Jeanról, és figyelmesen hallgatta, egyáltalán nem bosszantotta hogy róla van szó, de ahogy meséltem egyre nagyobb undort figyeltem meg tekintetében, amit valószínűleg Jean felé irányított. Csak neki, senki másnak, csak neki mondtam el, hogy Jean egyszer részegen meg akart erőszakolni. Erre akkorát káromkodott, hogy ha eddi nem, hát most figyeltek fel ránk.

Ő is mindent elmondott magáról. Elmesélte, hogy hogyan futottak be az X-faktorban, és hogy igazi barátok lettek a srácokkal. Mesélt még ő is a családjáról, hogy hiányoznak neki, és jövőhét végén meglátogatja őket.

- Hoztam neked valamit… - kezdte.

- Na… micsodát? – kíváncsiskodtam.

A bőrdzseki zsebéből előhúzott egy CD-t. – Up All Night… az albumunk.

Annyira… iróniukus volt hogy pont ezt adja, de láttam rajta hogy nem gúnyból, inkább kedvességből adja. – Köszönöm! Este belehallgatok – ígértem meg, majd beleraktam a táskát a tasimba.

Már délután három volt, és Harry meghívott egy fagyira. Nagyon finom fagyit ettünk, és egymásét is „kóstolgattuk”, amit először furcsálltam, de aztán teljesen természetesnek tekintettem. Megbíztam benne… más volt, olyanokat tudott, amit senki más, de féltem. Ez úgy törhet darabokra ahogy van…

Éppen egy hatalmas diófa alatt ültünk, aminek jó hosszú ágai voltak, így az arra járó Lilly és Maya erre sem pillantott. Egyszer éreztem, remeg a telefonom. Tudtam hogy Jean az…

- Harry, ezt most fel kell vennem… - bizonytalankodtam.

- Ki az? – látva arcomat kezét a homlokára csapta. – Komolyan? Hope, az a gyerek elmebajos! Mit akarsz még tőle?

- Megígértem… - álltam fel, majd léptem arrébb pár lépést.

Felvettem a telefont, és bizonytalanul beleszóltam.

- Haló…

- Hope! – hallottam egy megkönnyebbült hangot. – Jól vagy? Minden rendben?

- Mit akarsz? – kérdeztem ridegen.

- Mi a baj? Bocsánatot szeretnék kérni! És csak hogy tudd, nem mentem el Lynnel… - mentegetőzött.

- És? Úgy bántál velem, mint egy ronggyal! - robbantam. – ezt hiszed egy bocsi elég lesz?

- Nem… csak adj még egy esélyt… bebizonyítom, hogy méltó vagyok rá! Jövőhét hétvégén megyek Londonba…

- Mi? Minek?

- Hát hozzád! – mondta meleg hangon. – adsz addig egy esélyt? Addig beszélünk minden nap, és megbeszéljük jövő héten mi lesz…

Elgondolkoztam… Mi legyen? Itt vár rám egy srác, aki valahogy elvarázsolt három nap alatt, és egy másik a telefonvégen, aki a bocsánatomért eljön Angliába. Tudtam milyen Jean, és azt is tudtam, hogy Harryvel semmi jövőm nem lesz. De akkor is! Miért van az, hogy neki bármit elmondok? Mert bízok benne… Még gondolkoztam jóideig.

Sóhajtottam – Rendben, jövő héten várlak, addig meg majd beszélünk.

- Köszönöm! Ígérem bizonyítok! – kiáltott fel.

- Rendben… hát szia! – köszöntem el.

- Hope, szeretlek!

Nem… már nem tudtam kimondani. Leraktam a telefont, és visszacsörtettem a szupersztárhoz.

- Na mi történt? –állt fel.

Nem néztem rá… - Harry… nem kellene többet találkoznunk.

- Na nehogy már… Kibékültél vele azok után, amiket mondtál? -hitetlenkedett.

- Nem, de…

- Nem, de kifogysz. – válaszolt helyettem.

- Mit akarsz? Mind a ketten tudjuk hogy ebből így semmi nem lesz, és ha csak barátkozni akartál, akkor nagyon félreértettelek. Mennem kell.

Válaszát meg nem várva elfordultam és elindultam. A könnyeim potyogtak, mint a záporeső, de nem fordultam meg, mert így lesz a legjobb…