I.kötet ~ 4.fejezet

Hali! Kissé beindultam, de remélem nem baj:) 

A sikolyok egyre csak halkultak, majd szűntek meg. Most vettem csak észre, hogy csukva van a szeme m, és a kezemet a fülemre tapasztom. Kinyitottam a szemem, és körülnéztem. London utcáin furikáztunk egy Audiban. A mellettem vezető srác kezdett ismerősnek tűnni…

- Ki vagy te, és hova viszel? – kérdeztem.  

- Nyugalom, nem foglak elrabolni – mosolyodott el, majd levette a napszemüveget és a sapit.

- Ááá… te vagy az az énekes srác a One Directionból – jutott eszembe.

- Tudod a One Direction-ban öt énekes srác is van – nevette el magát.

- De tudom! Te vagy az, aki mindig kezd! – mentegetőztem.

- Tudod, te is ismerősnek tűnsz…

Inkább ne… - nem hinném, hogy láttál már – próbáltam rejteni magam. – És… hova viszel?

-   Haza – felelte egyneműen.

Körülnéztem - Várj… a kollégium nem erre van! – Kaptam észbe! – Hov viszel – kérdeztem megint, és lehúztam az ablakot. – Segítsééég! Elrabolnak!

-   Maradj már csendben! – kiabált rám, majd megpróbálta felhúzni az ablakot, e elrántotta a kormányt, és a szembejövő sávban landoltunk.

Körülbelül él centi kellett ahhoz, hogy egy piros busz belénk jöjjön, de én csak ordibáltam tovább, hogy „Elrabol Liam Payne!!” – persze a nevet a sikoltozó lányoktól tanultam meg. Liam bezárta az ablakomat, és felgyorsított.

-   Engedj ki! Ne menj ilyen gyorsan, meg fogunk hali – siránkoztam.

Liam türelmes volt, de most betelt neki – Fogd már be a szád, míg kitalálom mit csinálok veled! – azonnal megbánta ezt a mondatot, mert még jobban elkezdtem sikítozni. Ez így ment, még vagy húsz percig, míg a külvárosban meg nem állt egy hatalmas villánál. A lélegzetem is elállt, pedig otthon én is villában lakom.

Az a ház körülbelül háromszor akkora mint a mienk. A kertje gyönyörű, tele van fákkal, és egy hatalmas medencével, sátorral, és ez kinti házikóval. A lemenő napfényben megcsillant a medence vize, amire végre sikerült befognom.

-   Lenyugodtál? – kérdezte a Liam nevű srác.

-   Azt hiszem, hogy igen, de ide miért jöttünk ide? – még mindig riadt voltam.

-   Figyelj – kezdte – a kezedből ömlik a vér, a bokád kiment, teljesen pánikba vagy esve, és így nem vihetlek haza a szüleidhez. – magyarázta.

Most láttam meg a kezemen csordogáló vért, aminek nagyrése már rászáradt a fehér, háromnegyedujjú felsőmre. – Csak azért estem pánikba, mert felkaptál, és elkezdtél futni velem! – vágtam vissza – Egyébként is! A szüleim nincsenek itt! A St. Cloud koliban lakom.

-   Onnan vagy ilyen ismerős… - elvörösödtem. Még csak az kell, hogy emlékezzen hogy zavarba hozam drága barátját. – amúgy már akkor tiszta pánik voltál, mikor neked mentem, hiszen sírtál.

Nem akartam tovább firtatni a „sírás” témát. – akkor nem megyünk be?

Bevitt a kezében hatalmas házba, amit körülbelül húsz biztonsági őr figyelt. Ha nincs velem ez a srác, tuti kidobnak a fenébe. Bevezetett egy hatalmas Hallba, ami majdnem akkora volt, mint a St. Cloud-ban. Az ajtóval szembe volt egy lépcső, ami tetejénél egy galéria volt látható. Lábamra állított, én pedig leszedtem magamról a magassarkúmat, így megtudtam állni a lábamon. 

-   Tehát akkor… miért pont ide hoztál engem? – érdeklődtem.

-   Egy: mert itt lakom, kettő, mert ez elég messze van ahhoz, hogy a lányok, és az újságírók ne találják meg. – magyarázta.

-   Azért… azért hoztál ide, mert menekültél az újságírótól?! – csattantam fel.

-   Igen, de mivel éppen neked mentem, és járni nem tudtál, nem hagyhattalak ott.

-   Miért is nem? – kiáltottam.

-   Mivel láttak velem, és az összes újságíró a nyomodba lenne, és  eltaposnának a rajongók! – mondta, de már kezdett ő is ideges lenni.

-   Te csak ne aggódj miattam! Megoldanám egyedül is!

-   Főleg ha a riporterek arról faggatnak mennyire ismersz, és akkor bebuktad, mivel semmit nem tudsz rólam. – kiabált már ő is.

-   Akkor legalább nem pletykálnék rólad!

A kezeit végighúzta az arcán. – Ezt nem hiszem el! – siránkozott. – Ezeket te nem ismered! Azt hinnék, hogy sokkal többet tudsz rólam, és nem engednének el addig, míg össze nem kotyogsz rólam egy-két dolgot. És a másik: élveznéd, ha összetaposva feküdnél egy szál semmiben London közepén? – ugrott ki bőréből, és rám nézett. – Hálás lehetnél!

Tényleg csak egy fodros rózsaszín szoknya, és egy háromnegyedes felső volt rajtam. Végiggondoltam, amiket mondott. Most miért haragudjak rá, ha bevitt egy világhírű banda házába, ahol lakik.

-   Jut eszembe… - kezdtem, hogy tereljem a témát – hol vannak a többiek?

-   Fordulj meg hisztikirálylány! – Ne!! Nem lehet igaz.

Lassan elkezdtem megfordulni, és négy csodálkozó pillantás fogadott. A göndör srác rám nézett, és nem bírta tovább.

-   Már megint te? Ki gondolt volna hogy pont te fogod leteremteni Liamet. Már csak Louis, Zayn, és Naill maradt, de hajrá! – mondta egyenesen a szemembe.

-   Már bocsi, de ki teremt le kit? – szóltam vissza. – Te oltogatsz engem… - léptem egy lépéssel közelebb, amitől elestem.

A göndör megfogott, és talpra állított. – Liam, mit műveltél vele? Tiszta vér és járni sem tud… - szólt emelt, gúnyos hangnemben.

- Semmit nem csináltam,de… - kezdte.

- Csak segített nekem. – álltam védelmére.

- Tudom, mindent hallottam… - mosolyodott el megint.

Sikerült idejében észbe kapnom. Most mit ártottak nekem? Ráadásul tönkretettem a műsorukat. Szembefordultam Liammel.

-   Ne haragudj, amiért úgy kiabáltam,  és egész Londonnak kiordítottam hogy elrabolsz… ami nem igaz. – ezt a szemébe mondtam, mire elmosolyodott.

-   Tény, hogy kicsit hisztiztél, és egyedi személyiséged van – erre a négy fiú elnevette magát – de semmi baj.

Kezet nyújtottam felé. Először nem értette, majd megragadta, és óvatosan megrázta. Szembefordultam a mosolygós felé, majd gondolkozni kezdtem.

-    Harry – mutatkozott be.

-   Harry, bocsi, hogy bunkó voltam, és tönkretettem a műsort. – néztem bele neki is a szemébe.

-   Bocs, hogy jófej akartam lenni, és hatszáz lányból téged hívtalak fel. – most nem mosolygott, inkább durcázott. Nagyon megsajnáltam látva hogy nem mosolyog. – legközelebb nem esek bele abba a hibába, hogy magában ücsörgő lányokat, - akiknek a háta közepére sem hiányzunk – felhívjak.

Rosszul esett amit mondott, de inkább nem játszottam magam. Bólintottam, és a többiek felé fordultam.

-   Hú… bocsi a problémákért, nem akartam senkinek semmi rosszat, de ma… - itt eszembe jutott a veszekedés Jeannal. Este fél kilenc volt, vagyis otthon fél tíz. Most fog indulni… - Tényleg ne haragudjatok rám… Öhhmm… valahol tudnék telefonálni? – tereltem a témát. – és lemoshatom a kezem?

A fiúk mosolyogva „megbocsájtottak”, kivéve a göndört, aki eltűnt a szemem elől. Mivel a telefonom Liam kocsijában maradt, adott egy otthoni telefont, és bevezetett egy mosdóba. Azonnal tárcsáztam Jeant.

- Mivan?! Ki vagy? – szólt be, valószínűleg kissé „beállt” állapotban.

- Sz-szia, Hope vagyok.  – feleltem félénken.

- Igen? Mit akarsz? Vagy ezerszer hívtalak a mobilodon!! – meghint kiabált velem. – Lillyt is hívtam, de azt mondta elmentél valahova. Kivel vagy, Höhh? Kivel csalsz meg? A szupersztárral vagy?

- Két napja hagytam el Franciaországot, és máris ezt csinálod? – megint elkapott a Starbucks-ban érzett  pánikroham. – Hol vagy? Mit ittál? Jean, légy szíves menj haza.

- Téged ne érdekeljen, sé ne parancsolgass nekem! Lyyn, baby mehetünk? – sipítozott.

- Vele vagy? Ne… - lerogytam ülésbe, és fejem a mosdó falának támasztottam.

- Tudod, ha felveteted volna a telefonod, és nem éppen engem csalnál, akkor nem lennék Lynn babával. – a hangja az egekben volt.

- Nem csallak meg! – itt már én is kiabáltam, és féltem hogy valamelyik fiú meghallja. Éreztem, hogy csupasz térdemen egy könnycsepp landol. A telefon másik végéből matatást hallottam.

- Na csövi szivem, mennem kell!

- Ne! Ha… ha lerakod akkor végeztünk! – fenyegetőztem sírva.

- Akkor pá babám! – ez volt az utolsó szava, majd csak a sípolást hallottam.

Irónikus a világ nem? Itt ülök a One Direction fürdőszobájában, éppen a barátomat siratom.

 Egyszer hallom, hogy nyílik az ajtó. Harry volt az. Próbáltam felállni, de lábam miatt nem ment, így éppen csak a könnyeket töröltem le az arcomról.

-   Hoztam egy tiszta felsőt. – szólt egyhangúan. Valamiért nagyon nem szeretett engem. Meglátta, hogy a földön ülök, és azonnal iderohant. – Hé, minden rendben? – hajolt felém.

Belenéztem csillogó szemébe, és elkapott a sírás. 

-   Hé, nyugalom –vigasztalt.

Nem tehettem róla, de nyakon ragadtam, és magamhoz öleltem. Ha sírtam, mindig volt velem valaki, aki vígasztalt, vagy barátnő, vagy Jean. De itt most nincs senki csak ő.

-   Cssssss – súgta a fülembe. – minden rendben lesz.

Illata magához vonzott, így nem tudtam enyhíteni a szorításomon, mígnem mellettem landolt a földön.

-   Sajnálom – szipogtam.

Belenézett a szemembe, és egy könnycseppemet törölte le az arcomról. Tudtam, hogy nem szabad, de… kedveltem.

Megnyugtatott, és hagyott készülni. Mikor kiment, gyorsan levettem a felsőmet, és a Hope-os nyakláncomat, nehogy véres vagy vizes legyen. Rendbe hoztam magam, majd arcot mostam, hogy ne kelljen magyarázkodnom. Kisétáltam a nappaliba, ahol mind az öten vártak rám.

-   Mennyi az idő?  - kérdeztem.

-   Tíz lesz tíz perc múlva – felelte a srác, akit egyáltalán nem tudtam jellemezni, de éppen répát evett.

-   Istenem! Nem érek vissza időben! – siránkoztam.

-   Nyugi, indulhatunk. – felelte Liam. Örültem, hogy nem Harryvel kell mennem, ami jelenleg elég kínos lenne.

Amikor elköszöntem a fiúktól, Harry egy félénk mosolyt villantott felém. Liam gyorsan ment, de még így is késtem negyed órát. Szerencsére Liam kimagyarázott engem, teljesen valótlan dolgokkal, és egy mosollyal, ami a nevelőt levette a lábáról.

Így oké is lenne, de rájöttem hogy engem Harry mosolya vesz le a lábamról…. Nem kellene! Nyugi Hope! Úgysem látod többet! – nyugtattam magam.

Felvánszorogtam az első emeletre, de minden második lépcsőfoknál megbotlottam. Beléptem, és Anna ült velem szemben az ágyon.

-   Veled meg mi történt? – nézett végig rajtam. Eléggé érdekesen festhettem: mezítláb, egy magassarkúval és egy véres felsővel a kezemben, egy Harry féle pólóban, és járni alig bírok. – a barátnőid halálra aggódták magukat. – Nagyon örültem, hogy Lilly nem lát ilyen állapotban, bár nem tudom ezek után mi marad a barátságunkból.

Anának elmeséltem a történet nagy részét, mert nem bírtam magamban tartani. Ő ámulattal hallgatta, és megígérte, hogy titokban tartja.  Nem vacsoráztam, de egyáltalán nem voltam éhes, így egy zuhany után bedőltem az ágyba…

@Hope_DeLucie: Az első napom Londonban... nos kimerítő volt.

Reggel már teljesen készen voltam, és tükörbe néztem. Valami hiányzik… Úr Isten! Ott maradt a nyakláncom!!!